AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZ(AK) KAPCSOLATÁNAK ALAKULÁSA TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSBEN (DEVELOPMENT OF THE RELATIONSHIP BETWEEN THE STATE AND RELIGION(S) IN A HISTORICAL PERSPECTIVE)

Gábor HAMZA *

Para citar este artículo puede utilizarse el siguiente formato:

Gábor Hamza (2012): “Az állam és az egyház(ak) kapcsolatának alakulása történeti áttekintésben (Development of the Relationship between the State and Religion(s) in a Historical Perspective)”, en Revista europea de historia de las ideas políticas y de las instituciones públicas, n.o 4 (diciembre 2012),pp. 87-92. En línea: http://www.eumed.net/rev/rehipip/04/estado-religion.pdf.



ABSTRACT: The author of this article gives an overview from a historical perspective about the various forms of the relationship between the political power i.e. State and the religions (religious communities), starting from the Roman Empire. He points out the historical significance of the Edict of Milan (Edictum Mediolanense) from the viewpoint of the relation of the Roman emperors towards the Christian religion (religio Christiana). The author emphasizes that the recognition of Christianity as an "official" religion in the Eastern Roman (Byzantine) Empire was the result of a centuries-old process. He also analyzes the relationship between the imperium (in classical Greek: basileia) and the sacerdotium (in Classical Greek: hierosyne) pointing out the contemporary significance of this relationship. The author makes a distinction, using Italian language-terminology, between the "religione di Stato" and "religione dello Stato".

KEYWORDS: Cavour, Cuius regio eius religio, Defensor fidei (defensor ecclesiae), Edictum Mediolanense, Imperium (basileia), Kulturkampf, Religio Christiana, Religione dello Stato, Religione di Stato, Sacerdotium (hierosyne), Sacrum Romanum Imperium, Sectae.

1. Az immár hosszú évszázadokra, sőt egyenesen évezredes múltra visszanyúló hagyomány szerint – a történettudományban ugyanis vitatott a milánói (mediolanumi) edictum, az úgynevezett „türelmi rendelet” („Toleranzedikt”, német terminus technicust használva) kiadásának ténye – Licinius és Constantinus társuralkodók Krisztus után 313 februárjában találkoztak Milánóban (Mediolanum). A történelmi jelentőségű találkozó alkalmául Constantinus császár húgának, Constantinának Liciniussal kötendő házassága (matrimonium) szolgált. Az esemény lehetőséget adott arra, hogy a birodalom (imperium) jövője szempontjából rendkívül fontos aktuális kérdéseket beszéljenek meg és hozzanak azokról határozatot, döntést. Erről az egyházatyák (Patres Ecclesiae) – így például caesareai Szent Özséb (Eusebius), aki a 338-340 körül keletkezett „Egyháztörténet” szerzője, illetve Lactantius – részletesen is, nagy valószínűséggel hitelt érdemlően beszámolnak.
Nagy valószínűséggel már 313 előtt a 311-ben elhunyt Galerius császár kibocsátott valamennyi társuralkodó egyetértésével (ebben a korban a birodalmat egymás közt felosztva négy társuralkodó, augustus illetve caesar kormányozta /tetrarchia/) egy, a milánói megállapodás – ne feledjük, a helyszín Szent Ambrus püspök (374-397) városa, a nyugati kereszténység egyik, több vonatkozásban is legfontosabb központja – szellemének megfelelő edictumot. Ebben a rendeletben Galerius császár – hétszáz esztendővel az 1054-ben bekövetkezett kelet-nyugati egyházszakadás előtt (schisma) – a kereszténységet nemcsak megtűrt, hanem államilag, azaz az állam (birodalom, imperium) által elismert vallássá, religióvá nyilvánította.
2. A religio Christiana legkésőbb 311-ben az uralkodó, az állam által elismert vallássá vált. A 313 júniusában Licinius társcsászár által kibocsátott edictum pedig teljes egészében megfelelt a milánói megállapodásnak. Ennek ellenére már Licinius életében – igaz, viszonylag mérsékelt méreteket öltő – keresztényüldözésnek lehetünk tanúi a birodalom keleti felében (pars Orientis Imperii Romani). Ebből arra következtethetünk, hogy nagy valószínűséggel mégiscsak Constantinus volt az, akitől a kereszténység állam által történő elismertségének, elfogadásának gondolata származott. Mindez nézetünk szerint arra mutat, hogy a kereszténységet nem előzmények nélkül ismerték el állami vallásnak. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy az állami vallás nem tekinthető azonosnak az államvallással.
A milánói edictumot – maradva ennél a hagyományos, meghonosodott elnevezésnél – sokszor még történészek is úgy tekintik, mintha annak kibocsátása révén a kereszténység egyik napról a másikra államvallássá vált volna. Ez a felfogás, nézet azonban nem tekinthető elfogadhatónak, mivel a 306 óta uralkodó I. Constantinus császár halálát, 337-et követően sem ismerték el a kereszténységet egyedüli, kizárólagos, „hivatalos” vallásként az Imperium Romanum keleti felében.
A római jogi törvénygyűjteményekben, jogforrásokban pontosan nyomon követhetjük a keresztény vallás, egyház fokozatosan történő elismerésének hosszú, évtizedeken át tartó folyamatát. Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy az államhatalom, pontosabban az uralkodó, a császár a nem keresztény vallási közösségeket, korabeli elnevezéssel szektákat (sectae) sem üldözte, sőt azok tevékenységét továbbra is lehetővé tette, azok működésének útjába jogi akadályokat nem gördített.
Constantinus egyik fia, Constantius 341-ben elrendelte a pogány templomok bezárását. Ez a rendelkezés azonban a gyakorlatban sem a Római Birodalom keleti, sem pedig nyugati részében nem érvényesült, ami kétségtelenül a tolerancia jele.
3. A Julianus Apostatától (361-363) származó törvények (constitutiones) fönnmaradtak a keresztény uralkodók törvénygyűjteményeiben. II. Theodosius (408-450) császár, majd I. Justinianus (527-565) császár egy, illetve csaknem két évszázaddal később, mint keresztény uralkodók, nem határolták el magukat egyértelműen Julianus császárnak (361-363) a pogányság, a „régi rend” visszaállítására tett sikertelen kísérletétől.
380-ban (Nagy) Theodosius (379-395) Thesszalonikiben – amely akkor az Imperium Romanum egyik legjelentősebb, egyik legnagyobb lélekszámú városa volt – kibocsátott edictuma tette a hagyományos fölfogás szerint a kereszténységet államvallássá, más elnevezéssel birodalmi vallássá (német terminus technicusszal Reichsreligion). Ez az állítás, pontosabban nézet azonban így nem felel meg nézetünk szerint a történelmi valóságnak, azaz egyértelműen történetietlen, hamis.
A religio Christiana azonban ekkor sem vált kizárólagos, monopolhelyzetet élvező államvallássá. Ugyanakkor fontos tény az is, hogy a milánói edictummal szemben a Thesszalonikiben kibocsátott edictum alapján a kereszténység kétségtelenül már több, mint „elismert vallás”. Ehhez hozzájárulhatott nézetünk szerint az, hogy időközben – egyes történészek szerint – ötszörösére emelkedett a keresztények száma, akiknek súlya jelentősen megnövekedett az Imperium Romanum területén
4. A kereszténység nem államvallás lett – egyébként is veszélyes modern fogalmakat visszavetíteni évszázadokkal, sőt évezredekkel korábbi időkre –, hanem állami vallás szintjére emelkedett. Az államvallás, illetve az állami vallás kifejezés egymástól való elhatárolása azonban még nem nyert polgárjogot a történeti irodalomban. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy elsősorban olasz jogtörténészek és egyházjogászok munkáiban azonban jól nyomon követhető a két kategória közötti különbségtétel (olasz terminus technicusszal religione di Stato illetve religione dello Stato).
A kereszténység a thesszaloniki edictum alapján privilegizált, előjogokkal rendelkező, azonban nem kizárólagos elismertséget élvező vallássá vált. A törvénykezésben – ami az igazságszolgáltatást, s nem a törvényhozást jelenti – jó példákat találhatunk erre. Bizonyos vallási közösségek – például a religio Iudaica, a zsidó vallás követői – lényegében megőrizték addigi jogállásukat. Vonatkozott ez más, nem keresztény vallási csoportokra, közöségekre is. A religio kifejezést ekkor már a nem keresztény vallások megnevezésére használták.
5. Azért sem következhetett be a nem keresztények kizárása a különféle állami funkciókból (munera publica), mert éppen a Constantinustól és utódaitól, köztük az I. (Nagy) Theodosiustól származó edictumok bizonyos állami funkciók betöltését kifejezetten tiltották a keresztényeknek. Így például keresztény vallású polgár nem lehetett adóbeszedő (publicanus). Az állami közigazgatás jelentős részéből az úgynevezett keresztény korban a keresztények egyenesen ki voltak zárva. Éppen ezért történetietlen a kereszténységről, mint államvallásról beszélni, még a theodosiusi edictum kibocsátását követően is.
Az egyház – pontosabban a religio Christiana – és az állam kapcsolata a továbbiakban is rendkívül összetett képet mutat. Az ötödik század végén, jó évszázaddal a thesszaloniki edictum kibocsátását követően, elméleti konfliktusforrást jelentett az egyház és az állam kapcsolata. I. Justinianus volt az, akinek korában a kereszténység állami vallásból államvallássá változott.
6. I. Justinianus császár (527-565) rendkívül széleskörű törvényalkotói tevékenysége közismert. Nem kevesebb, mint négyszáz rendelet (edictum illetve constitutio) kiadása fűződik a nevéhez. Ezek közül kilencven foglalkozik a vallással, illetve a vallást érintő kérdésekkel. 535-ből származik híres hatos számú novellája, amelyben összekapcsolta a világi (imperium, görögül basileia) és az egyházi (sacerdotium, görögül hierosyne) hatalmat. Ebben az időben – s ez még vonatkozik első királyunk, Szent István korára is – a világi uralkodó, adott esetben I. Justinianus császár, teokratikus uralkodónak nevezhető, aki defensor fideinek, defensor ecclesiaenek, tehát a hit és a vallás elkötelezett védelmezőjének tekinti magát.
Ez jogos abból a szempontból is, mivel a keresztény egyháznak az állami eszközökön kívül semmiféle lehetősége nem volt önmaga megvédelmezésére és érdekeinek érvényesítésére. Ilyen értelemben az uralkodó Krisztus helytartójának, vicarius Christinek minősült. Ezzel a felfogással találkozunk a Karoling-korban, a Szent Római Birodalom (Sacrum Romanum Imperium) megteremtését követően, sőt még a mi Szent Istvánunk korában is.
7. Hangsúlyoznunk kell, hogy ma már meghaladott az a rendkívül leegyszerűsítő nézet, amely Justinianus korára, pontosabban uralkodásának idejére teszi a cezaropapizmus kialakulását. A cezaropapizmus ugyanis jóval későbbi történelmi jelenség. Az egyház kétségtelenül összefonódott az állammal. Ennek oka az, hogy az egyház védelmezője az állam, illetve az államot megszemélyesítő uralkodó, a basileus. Ez azonban önmagában véve még semmiféleképpen nem tekinthető cezaropapizmusnak.
Amikor Európa nyugati felében a kereszténység fokozatosan államvallássá lett, meghaladta az állami vallás pozícióját, azonban még mindig nem olyan értelemben, mint Justinianus uralkodása idején Bizáncban. Ugyanez vonatkozik Oroszországra és a balkáni országok többségére, amelyek a bizánci mintát követik.
8. Szent István még II. Szilveszter pápától kapta a koronát a római császár – hiszen csak III. Frigyes korától beszélhetünk Német-római Birodalomról – III. Ottó biztatására, ösztönzésére. A hatalmat a világi uralkodó gyakorolta, aki azonban az egyház nevében járt el. Krisztus képviseletében gyakorolt hatalmat az egyházon, illetve az államon. Ebben a cluny-i reformok, illetve politikai okok hatására VII. Gergely pápa pontifikátusa idejében következett be igen jelentős változás.
Az uralkodói vagy királyi méltóság elnyerésénél az egyház korábban háttérbe szorult, majd fokozatosan ismét előtérbe került, sőt egyenesen dominánssá vált. A Szent Római Birodalom (Sacrum Romanum Imperium) szerkezetében beálló változás fordulópontot jelentett, s ez számos konfliktus forrása lett az állam és az egyház kapcsolatában. Említhetjük - későbbi időszakot tekintve – VIII. Bonifác pápa 1302-ben kibocsátott, Unam sanctam kezdetű bulláját, amelyben kifejezetten az egyházi hatalom elsődlegességére utal. Döntően ennek lett következménye a pápák évtizedeken át tartó avignoni fogsága.
9. Gazdasági és politikai okok miatt idővel jelentősen megnövekedett az állam szerepe, gondoljunk elsősorban VIII. Henrik Angliájára a XVI. században. Ennek a folyamatnak lehetünk tanúi azonban nemcsak Angliában, hanem Franciaországban és más európai országokban is. Érvényes ez a rendkívül összetett, modern fogalmat használva „(kon)föderatív” struktúrával rendelkező Szent Római Birodalomra (Sacrum Romanum Imperium, Heiliges Römisches Reich) is, amelyet a XV. század derekától kezdődően a Német Nemzet Szent Római Birodalmának (Heiliges Römisches Reich deutscher Nation) is neveznek. Az uralkodó, domináns etnikumra utaló elnevezésbeli módosulás is tükrözi nézetünk szerint a fentebb említett változást.
10. A különböző egyházi rendek később összeütközésbe kerültek a megjelenő nemzetállamokkal. Ennek a konfliktusnak lett áldozata a jezsuita rend (Jézus Társaság, Societas Jesu), melynek a pápa, XIV. Kelemen pápa által történő, (külföldi) állami beavatkozással kikényszerített feloszlatására 1773-ban került sor.
A világi hatalom azon formája, amelyben az uralkodó már nem a hit védelmezője (defensor fidei), évszázados konfliktusok forrása. Csupán néhány országok említve, ez a megállapítás Franciaországra vagy Portugáliára éppúgy vonatkozik ez, mint a jozefinizmus korában, a XVIII. század második felében Ausztriára és Magyarországra.
Itáliában, pontosabban a Szárd-Piemonti Királyságban Camillo Benso di Cavour (1810-1861) hirdette meg a “szabad egyház a szabad államban” (Libera Chiesa in Libero Stato) gondolatát, azaz a teokratikus állam meghaladását. Az állam által befolyásolt egyház koncepciójának megváltozása a XIX. század derekára tehető, olyan értelemben, hogy a két „hatalom”-nak – régebbi kifejezéssel élve a sacerdotiumnak és az imperiumnak – egymástól való elválasztása ismét előtérbe került.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy másképp ment végbe az elválasztás folyamata Franciaországban, s másként Olaszországban. Jelentősen különbözött ezektől Németországban a bismarcki kísérlet, a nevezetes „kultúrharc” (Kulturkampf), amely végül a katolikus egyház számára elfogadható kompromisszummal végződött. Ugyanakkor még a XX. századi Oroszországban is tovább élt a I. Justinianus czászár uralkodását követő időkben kialakult bizánci gyökerű cezaropapizmus.
A Szent Szinódus és az állam viszonya Oroszországban, az Orosz Birodalomban azonban egészen más, mint az állam és az egyház kapcsolata Constantinus vagy akár Nagy Theodosius császár uralkodásának idejében. Az orosz modell egy korábbi korra jellemző – politikai hatásoktól befolyásolt – gyakorlatot követ. Ugyanannak a történelmi jelenségnek új társadalmi, politikai feltételek között való ismétlődéséről van szó, amelynek előzményei, gyökerei a Krisztus utáni IV–VI. századokra nyúlnak vissza.
11. A széles ívű, teljességre nem törekvő történelmi áttekintés azért is célszerű – fokozott figyelmet fordítva természetesen a nem lényegtelen árnyalatokra –, mert bizonyos ismétlődést figyelhetünk meg az állam és az egyház(ak), vallási közösségek kapcsolatában, egymáshoz való konfliktusoktól nem mentes viszonyában, amelynek során azonban különbséget kell tenni a nyugati, pontosabban nyugat-európai állami vallás és az államegyház, illetve a keleti, illetve kelet-európai teokratikus egyház között, amely utóbbi sajátos történelmi feltételek mellett és miatt született meg a cezaropapizmusból.

12. Irodalom

Beyer, P., Religion and Globalization. London, 1994.
Brown, P., Augustinus von Hippo. Leipzig, 1972.
Campenhausen, Freiherr von, Tradition und Leben. Kräfte der Kirchengeschichte. Tübingen, 1960.
Casanova, J., Public Religion in Modern World. Chicago, 1994.
Diesner, Hans-Joachim, Kirche und Staat im spätrömischen Reich. Berlin, 1963.
Faber, R. (Hg.), Politische Religion – religiöse Politik. Würzburg, 1997.
Fuchs, Harald, Augustin und der antike Friedensgedanke. Berlin, 1926.
Harnack, A., Militia Christi. Tübingen, 1905.
Iannaccone, L. R. / Finke, R. / Stark, R., Deregulating Religion: The Economics of Church and State. Economic Inquiry, 35 (1997) 350-364.
Kaufmann, F. X., Religion und Modernität, Sozialwissenschaftliche Perspektiven. Tübingen, 1989.
Kleger, H. / Müller, A. (Hg.), Religion des Bürgers. München, 1986.
Koch, H., Konstantin der Grosse. Pax Romana – Pax Christiana. Copenhagen, 1952.
Koslowski, P. (Hg.), Die religiöse Dimension der Geschellschaft. Tübingen, 1985.
Laufs, J., Der Friedensgedanke bei Augustinus. Wiesbaden, 1973.
Lehmann, H., Säkularisierung, Dechristianisierung, Rechristianisierung im neuzeitlichen Europa. Göttingen, 1997.
Leopold, J., Von den Mysterien zur Kirche. Leipzig, 1961.
Luckmann, Th., Die unsichtbare Religion. Frankfurt am Main, 1991.
Luhmann, N., Funktion der Religion. Frankfurt am Main, 1977.
Lübbe, H., Heilserwartung und Terror – Politische Religionen im 20. Jahrhundert.Düsseldorf, 1995.
Maier, H. / Schäfer, M. (Hg.), Politische Religionen. 2 Bde, Paderborn. 1996-1997.
Meier, F. G., Augustin und das antike Rom. Stuttgart, 1955.
Münkler, H. (Hg.), Bürgerreligion und Bürgertugend, Baden-Baden, 1996.
Nestle, W., Der Friedensgedanke in der antiken Welt, Leipzig, 1938.
Schmitt, C., Politische Theologie, München, Leipzig, 1922. (mehrere Neauflagen).
Stark, R. / Iannaccone, L. R., A Supply-Side Reinterpretation of the Secularization of Europe. Journal for the Scientific Study of Religion, 33/3 (1994) 230-252.
Taubes, J. (Hg.), Gnosis und Politik, München etc. (1987) (Religionstheorie und Politische Theologie, Bd. 3.)
Rémond, R., Religion und Gesellschaft in Europa. Von 1789 bis zur Gegenwart. München, 2000.
Treitinger, O., Die oströmische Kaiser- und Reichsidee nach ihrer Gestaltung im höfischen Zeremoniell. – Vom oströmischen Staats- und Reichsgedanken, 2. Aufl. Darmstadt, 1956.
Voegelin, E., Die politischen Religionen. 3. Aufl. München, 1993. (zuerst: Wien, 1938.)
Voegelin, E., Wissenschaft, Politik und Gnosis. München, 1959.

Recibido el 10 enero de 2013 y aceptado el 26 de enero de 2013.

1Catedrático de Derecho Romano y de Derecho Constitucional. Universidad Eötvös Loránd de Budapest (Hungría).


Nota Importante a Leer:

Los comentarios al artículo son responsabilidad exclusiva del remitente.

Si necesita algún tipo de información referente al artículo póngase en contacto con el email suministrado por el autor del artículo al principio del mismo.

Un comentario no es más que un simple medio para comunicar su opinión a futuros lectores.

El autor del artículo no está obligado a responder o leer comentarios referentes al artículo.

Al escribir un comentario, debe tener en cuenta que recibirá notificaciones cada vez que alguien escriba un nuevo comentario en este artículo.

Eumed.net se reserva el derecho de eliminar aquellos comentarios que tengan lenguaje inadecuado o agresivo.

Si usted considera que algún comentario de esta página es inadecuado o agresivo, por favor, pulse aquí.

Comentarios sobre este artículo:

No hay ningún comentario para este artículo.

Si lo desea, puede completar este formulario y dejarnos su opinion sobre el artículo. No olvide introducir un email valido para activar su comentario.
(*) Ingresar el texto mostrado en la imagen



(*) Datos obligatorios


REVISTA EUROPEA DE HISTORIA DE LAS IDEAS POLÍTICAS Y DE LAS INSTITUCIONES PÚBLICAS es una revista académica, editada y mantenida por Servicios Académicos Intercontinentales S.L., Sitio alojado en Gunzenhausen, distrito de Weissenburg-Gunzenhausen,
Baviera, República Federal de Alemania. http://www.eumed.net/rev/rehipip/.
La revista dejó de depender de la Universidad de Málaga en noviembre de 2013.

Para cualquier comunicación, envíe un mensaje a mjpelaez@uma.es o seghiri@uma.es


Presidente del C.R.: Antonio Ortega Carrillo de Albornoz
Director: Manuel J. Peláez
Editor: Juan Carlos Martínez Coll

ISSN versión electrónica: 2174-0135
ISSN versión impresa: 2386-6926
Depósito Legal: MA 2135-2014

Número actual
Presentación
Normas de Publicación
Hemeroteca
Consejo de Redacción
Evaluadores Externos
Otras Revistas de EUMEDNET
Servicios Academicos Internacionales > Eumed.net > Revistas > rehipip