A CICERÓI ÁLLAMBÖLCSELET ÉS A MODERN POLITIKAI TANOK

Gábor HAMZA*


Para citar este artículo puede utilizarse el siguiente formato:

Gábor Hamza (2013): “A cicerói állambölcselet és a modern politikai tanok” , Revista Crítica de Historia de las Relaciones Laborales y de la Política Social, n. 7 (diciembre 2013). En línea: www.eumed.net/rev/historia/07/marco-tulio-ciceron.html

Resumen: Reflexiones de síntesis sobre la importancia de Marco Tulio Cicerón dentro del pensamiento político y las sugerencias que se derivan de sus obras, y el valor con que fue considerado en la Edad Moderna. No hay un contenido social en su pensamiento.

Palabras clave: Cicerón, Platón, Voltaire, Montesquieu, Diderot, Rousseau, Gábor Hamza.

Resum: Reflexions de síntesis sobre la importància de Marc Tuli Ciceró dins del pensament polític i els suggeriments que es deriven de les seves obres, i el valor amb que va ser considerat en l'Edat Moderna. No hi ha un contingut social en el seu pensament.

Paraules clau: Ciceró, Plató, Voltaire, Montesquieu, Diderot, Rousseau, Gábor Hamza.

1. A cicerói állambölcselet jelentőségének, súlyának megítélését illetően1 távolról sincs nincs egyetértés, konszenzus a politikaelmélet, politikatudomány és az állambölcselet kiemelkedő alakjai, művelői körében. Nézetünk szerint ennek oka döntően abban a tényben keresendő, hogy az igen szerteágazó, sőt kivételesen gazdag Corpus Ciceronianum (opulentia Tulliana) államelméleti tanulságainak vizsgálata igen gyakran csupán sztereotípiák vagy egyenesen közhelyek (loci communes) ismétlésére szorítkozik. Marcus Tullius Cicero állambölcselet (államelmélet) szempontjából kiemelkedő jelentőségű munkáinak, dialógusainak, szónoklatainak elemzését ‒ gondolunk itt elsősorban a De oratore, a De re publica és a De officiis dialógusokra ‒ legtöbbször a kizárólag filozófiai oldalról történő megközelítés jellemzi. Igen gyakran túlzott mértékben is háttérbe szorul a történeti, gazdasági, pszichológiai és a jogi megközelítés, elemzés.
A cicerói állambölcselet tengelyében lévő kevert alkotmány, a mikté politeia sajátosságainak analízise legtöbbször, vagy legalábbis gyakran csupán felületes elemzés tárgya. Figyelmen kívül marad az a rendkívül jelentős körülmény, hogy Cicero a De re publica-ban ‒ ellentétben Platónnal ‒ nem csupán az állam, a res publica filozófiai alapokon nyugvó teóriáját dolgozza ki, hanem elméletét konkrét módon alkalmazva az államot, éspedig annak ideális formáját, az optimus status civitatis-t Róma, tehát saját állama történelmi realitásában meg is találja. Összekapcsolja ilyen módon Cicero a ratio-t és a res-t, megteremtve ilyen módon az idea és a történelem összhangját, egységét. E rendkívül jelentős gondolat értékét a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja az, hogy Marcus Tullius Cicero kétségtelenül eklektikus gondolkodó volt, és nem volt következetes képviselője egyik iskolának, irányzatnak sem. Nézetünk szerint ez a tény nagymértékben segítette a jeles római államférfit egy olyan állambölcselet alapjainak kimunkálásában, amely hatással lehetett az évszázadokkal, sőt a csaknem évezredekkel későbbi európai és Európán kívüli politikai gondolkodásra és állambölcseletre is.

2. Cicero állambölcseletét a rendszerben, szisztémában való gondolkodás jellemzi. A De oratore-ben azt vizsgálja, hogy milyen módon, milyen nevelés révén válhat valaki az állam ideális polgárává. A De re publica-ban, mely dialógust Wilhelm Dilthey a világirodalom (a goethei értelemben vett „Weltliteratur”) egyik legszebb prózai alkotásának nevezett, az ideális államot, az optimus status rei publicae-t elemzi. A De officiis-ben pedig az államot az etika (erkölcs) oldaláról veti alá átfogó elemzésnek. Az állam több síkon történő analízise természetesen nem változtat azon, hogy Cicero is, hasonlóan a klasszikus ókor, görög-római antikvitás állambölcselőihez, az államot elsősorban az államforma oldaláról vizsgálta. Ilyen értelemben állambölcselete, politikai gondolkodása elválaszthatatlanul összekapcsolódik, egybefonódik az államformatannal. Ez természetesen eltérést jelent a modern állambölcselettől, amely az állam parlamentáris-demokratikus formáját feltételezve, pontosabban azt alapnak, bázisnak tekintve, az államformatannak másodlagos jelentőséget tulajdonít.
Cicero állambölcseletében kiemelkedő szerepet kap továbbá a hagyományon, tradíciókon alapuló értékek hangsúlyozása. Ehhez szorosan kapcsolódik, nyilvánvalóan elsősorban legitimációs funkcióval, Róma alapításának kiemelése, melyben a divinum és a humanum elemei szerves, organikus egységet alkotnak. Ez azonban kétségtelenül szükségszerű eleme a cicerói állambölcseletnek, amit magyaráz és indokol az a tény is, hogy a római politikai-állami élet gazdag fogalomtára, így például az auctoritas, a traditio, a religio, a lex az alapítás kiemelkedő, misztikus elemekkel átszőtt ténye nélkül egyszerűen érthetetlen. halicarnassosi Dionysios Kr. e. 7-ben keletkezett római Archaeologiájában /5.54.1./ Róma alapítását és felemelkedését, nagyságát, a világtörténelemben betöltött kiemelkedő szerepét a theia pronoia-ra (divina providentia) vezeti vissza.

3. A XX. század második felében Hannah Arendt a modern kori forradalmak ideológiai alapjainak elemzése kapcsán mutatott rá arra, hogy milyen komoly formában támaszkodik a római történelem az alapítás eszméjére. Az Urbs condita ideája Cicerónál a "res publica constituenda" koncepcióban jut a legszemléletesebb módon kifejezésre. A res publica rekonstrukciójának lényege az antik közszellem rekonstruálása, amelyben bizonyos mitikus elemek is szerepet kapnak. Erre mutat a De re publica-ban /Somnium Scipionis/ Africanus felszólítása az unokához, hogy váljék dictator rei publicae constituendae-vé.
A mítoszteremtést nézetünk szerint el kell választani a történetietlen szemléletmódtól, mivel attól szerepét tekintve különbözik. A modern alkotmányjog művelői tudományágukat igen gyakran történetietlen, ahistorikus módon művelik. Az evolucionista szemlélet számos alkotmányjogásznál csak másodlagos szerepet kap, még abban az esetben is, ha ez első látásra talán nem is szembetűnő. A történelem számunkra igen gyakran csak egyfajta „adattár” szerepét játssz, tölti be. A történelemből vett adatokra, eseményekre való utalás nem egyszer puszta rétorikai „fogássá” változik számos szerzőnél. Az illusztráció szerepére korlátozódó, pontosabban korlátozott történelem ilyen módon nem válik, nem válhat az állambölcselet szerves részévé.

4. Ez azonban nézetünk szerint nem új, modern, korábban nem ismert jelenség. A pszeudo-történelem felfogás nyomai éppenséggel Marcus Tullius Cicerónál is kimutathatók. Vonatkozik ez elsősorban Cicero oratióira. Ezekben ugyanis a cél a mindenáron való meggyőzés /to peithein/, amely latin terminológiával élve a "movere"-t és a "docere"-t egyaránt magában foglalja. Ehhez járul még a hallgatóság figyelme lekötésének szükségessége, amely a "delectare" elemmel egészíti ki a fentiek alapján kettős tartalmú "to peithein"-t. A történelmi példákra történő gyakori hivatkozás azonban még nem jelent koherens történelemszemléletet. A történelmi példák keresése és az azokra való hivatkozás egyszerűen az "exempla trahunt" közmondás adaptálása, s nem pedig történelemszemlélet.
A mítoszteremtés vagy annak kísérlete funkcióját tekintve különbözik a történetietlen, ahistorikus megközelítéstől. Talán nem érdektelen ebben az összefüggésben a XIX. század második felének liberális ideológiájára hivatkozni, amely az államilag szervezett társadalmat a népszuverenitásra hivatkozva lényegében ugyanolyan módon kísérelte meg létrehozni, mint Cicero, aki a De re publica-ban a res publica-t a res populi-val azonosította. A liberális eszmékre utalva írja a kiemelkedő politikus (államférfi) és római jogász, Vittorio Scialoja, hogy azok szinte egész Európában az állampolgár és az állam közötti szoros kapcsolat megteremtésének feltétlen szükségességét fogalmazzák meg. A nép és az állam közötti kapcsolat ‒ Vittorio Scialoja nézete szerint ‒ kezd szorosabbá válni, és ezt a folyamatot az államnak törvényhozás útján minden eszközzel erősítenie kell. Cicero közvetítésével a római állam, pontosabban az "optimus status rei publicae" a liberális politikai ideológia számára paradigmává válik.

5. Róma, a római állam, vagy más megfogalmazásban a római alkotmány más gondolkodóknál is mítosz illetve prófécia alapja. Az Amerikai Egyesült Államok (USA) alkotmányának, alkotmányos rendjének kidolgozásában kiemelkedő, sőt egyenesen döntő részt, szerepet vállaló John Adams szerint a római alkotmány paradigmatikus jelentőségű, mivel az teremtette meg a legnemesebb népet és a legnagyobb hatalmat, amely az emberiség történetében valaha is létezett. A Francia Polgári Forradalom egyik fő, kiemelkedő ideológusa, Saint Just szerint a világ üres a rómaiak óta, s azt csak az ő emlékük tölti be, amely ma /ti. Saint Just korában H. G.)/ a szabadság egyedüli jövendőmondója. A római állam és a római alkotmány azonban nem csupán mítoszalkotó szerepénél fogva lehet példaértékű a modern állambölcselet számára. A római res publica éppen Cicero eklektikus filozófiai, etikai és politikai gondolkodása révén válhatott paradigmatikus jelentőségűvé a klasszikus (görög-római) antikvitásban éppúgy, mint évszázadokkal később, a reneszánsz korában vagy éppen a modern korban.
Kétségtelen tény az, hogy Cicero állambölcselete számos olyan elemet tartalmaz, amely Platón és Aristotelés alapján már ismert. A leglényegesebb különbség Platón és Aristotelés állambölcselete és Ciceró állammal és társadalommal kapcsolatos nézetei között az, hogy Cicero félreérthetetlenül valamennyi ember alapvető egyenlőségét feltételezi. Cicero e feltételezésének döntően két vonatkozása van. A nagy római politikus, jogtudós és gondolkodó abból indul ki, hogy valamennyi ember egyenlő mértékben részesedik abban az isteni bölcsességben, amely megváltoztathatatlan és örök törvényként a kozmoszt irányítja. Minden embernek mintegy természeténél fogva adott képessége az, hogy a helyeset felismerje és ennek a felismerésnek szellemében cselekedjen.

6. Ez a kétségtelenül optimista feltevés a filozófus Platón számára teljes mértékben, Aristotelés számára pedig nagymértékben elfogadhatatlan lett volna. Cicero egyenlőség-elméletének mások eleme az, hogy valamennyi ember, etnikumától és társadalmi helyzetétől függetlenül ugyanazt a jogállást élvezi. Ezzel a koncepcióval nyilvánvalóan nem összegyeztethető Aristotelésnek az idegen és a rabszolga jogállásával kapcsolatos felfogása. Az egyenlőség az embernek, pontosabban a civis Romanus-nak az állammal való kapcsolata körében is jelentkezik, amit Georg Jellinek igen szemléletes módon és találóan így fogalmaz meg: "Der Römer ist auch dem Staat gegenüber Person" /Allgemeine Staatslehre, 3. kiad. 1966. 314. o./. Cicero számára az ideális állam, a fenti koncepcióból is következően nem egy csupán organikus egységet alkotó és rendek alapján tagolódó, lényegében autarkhiára épülő kisállam /polis/, hanem valamennyi embert magában foglaló kozmikus méretű jogi közösség.
A cicerói állambölcselet fenti sajátos vonásai ellenére is megállapítható, hogy arra nagy hatással voltak Dikaiarkhos, Panaitios, és Polybios tanai. A mikté politeia, a kevert alkotmány cicerói ideája hellén illetve hellenisztikus gyökerekkel rendelkezik. Az irodalomban vitatott ennek a hatásnak a mértéke. Tagadhatatlan tény az, hogy Cicero organikus-biologikus szemléletben fogant állambölcselete szintetizáló jellegű. A peripatetikus Dikaiarkhos Görögországra nézve fejtette ki ezt a nézetet, míg Polybios a Historiai VI. könyvében világtörténeti vonatkozásban tartotta alkalmazhatónak e felfogást.
A cicerói államfelfogás szintetizáló jellege mellett szóló körülmény az is, hogy Polybios nézete szerint a mikté politeia részeit képező demokratikus, arisztokratikus és monarchikus elemek egymást kölcsönösen feltételezik és ellenőrzik. A mikté politeia, miként erre az irodalomban többek között Horst Braunert utal /Politik, Recht und Gesellschaft in der griechisch-römischen Antike. Gesammelte Aufsätze und Reden. Stuttgart, 1980./, legalábbis részben a hellenisztikus államokban is ‒ tehát nem csupán Rómában ‒ megvalósult. A demokratikus elemet az állam felségterületén található, viszonylagos autonómiával rendelkező polisok (városállamok), az arisztokratikus elemet pedig az ún. király barátai /philoi/, Egyiptomban a papság képezte. Nem kizárt nézetünk szerint az, hogy Cicero a kevert alkotmány római paradigmájának kidolgozása során tekintettel volt ezekre a Rómán kívüli történelmi tapasztalatokra, azaz nem csupán szellemi elődei absztrakt államelméletét vette figyelembe.

7. Cicero számára központi jelentőségű a concordia ordinum, azaz a lovagrend és a senatus közötti egyetértés. A consensus Italiae feltételezi a lovagrend és a szenátori rend közötti egyetértést, hiszen enélkül elképzelhetetlen a társadalmi béke (pax). Cicero politikai gondolkodása szoros kapcsolatban áll a valósággal, tehát azt nem az elvont fogalmakban való gondolkodás jellemzi. Nála az ideális állam működésének nem egyedüli feltétele a mikté politeia, hanem ahhoz bizonyos társadalmi rétegek, csoportok közötti harmóniára is szükség van.
A concordia ordinum cicerói követelménye nézetünk szerint a ratio és a res, az idea és a társadalmi valóság integrálásának gondolatát tükrözi. A concordia ordinum-ot kiegészíti a consensus omnium bonorum, amely a homines tenues, a kisemberek consensusát is feltételezi, összhangban a fentebb más összefüggésekben már említett egyenjogúság követelményével. A res publica nem utolsósorban ennek révén válik res populi-vé /De rep. 1.25.39./.
A concordia ordinum és a consensus omnium bonorum biztosítja a római alkotmány módosításának lehetőségét feltéve, hogy annak consensus az alapja. Itt utalunk arra, hogy az Egyesült Államok alkotmányos rendszerének, alkotmányának kidolgozásában döntő részt vállaló Thomas Jefferson és James Madison között talán a legnagyobb egyetértés éppen az alkotmány flexibilitásának kérdésében volt, miként erre monográfiájában Koch utal /A. Koch: Jefferson and Madison. The Great Collaboration, New York, 1964./.

8. A mindenkire kiterjedő egyenjogúság gondolata erkölcsi megalapozásául szolgál a római expanziónak, amit ilyen módon nem kizárólag az erősen apologetikus jellegű "Ut populi Romani res meliores amplioresque facerent" igazol. A cicerói államelméletben az állam a társadalomhoz azáltal is szorosan kapcsolódik, hogy a Kr. e. 63. év consula (Marcus Tullius Cicero) a családot "quasi seminarium rei publicae"-nek tekinti /De off. 1.54./. Hangsúlyozza ilyen módon, hogy az állam a gens-ekké váló családokra épül és fejlődésének alapját ezek a gens-ek képezik. A család kiemelkedő szerepet tölt be a tulajdoni viszonyok területén is, mivel a familia a gazdaság alapegysége. Az állammá alakulás döntő motívuma a tulajdon védelme, amelynek gyakorlója éppen a család, mint közösség. Az állam összetartó ereje a tulajdon /De off. 2.73./. Ilyen módon nagyon közel áll a cicerói felfogás John Locke nézetéhez, aki a tulajdon, a property védelmét szintén az állam egyik legfőbb feladatának tekinti.
A cicerói állambölcselet lényegi elemét alkotja továbbá a iuris consensus, amely az ideális res publica további tartópillére. A ius fogalma alatt azonban nem pusztán a tételes jogot (ius positivum) érti, hanem annak fogalmát kiterjeszti a ius naturae-re (ius naturale-ra) és az annak mértéke szerinti igazságosságra. Cicero továbbfejleszti a jog már Platónnál mutatkozó többfokozatúságának gondolatát, amennyiben a ius tartalmazza a lex positiva mellett a lex naturalis-t és a lex aeterna-t is. A ius naturae (ius naturale) sztoikus ihletésű, eredetű cicerói tana képezi alapját ‒ modern fogalommal élve ‒ a törvényhozó hatalom polgárok viszonylatában mutatkozó korlátozásának, mérséklésének. A cicerói doktrína nem csekély hatást gyakorol az újkor természetjogi tanára, amelyet ‒ tegyük hozzá, igen sajnálatos módon ‒ a XIX. században és a XX. század első felében a jogpozitivizmus szorít háttérbe, sőt egyenesen feledésbe.

9. A consensus iuris mellett szerepel a communio utilitatis, amelyről mélyebb elemzés igénye nélkül is megállapítható, hogy az a különböző társadalmi csoportok, rétegek gazdasági motiváltságára utaló fogalom az állami együttélés körében. A communio utilitatis a társadalmi valóság figyelembevételének szükségességére utal, és egyúttal a cicerói állambölcselet realisztikus természetének bizonyítéka.
A cicerói status rei publicae-t a középkorban felváltja a status imperii illetve a status regni terminus technicus. A terminológiai változás tartalmi természetű módosulást jelent. A cicerói res publica nem azonos az imperiummal illetve a regnummal. Hangsúlyoznunk kell, hogy itt nem csupán az államformatan területéhez tartozó terminológiai változásról van szó. Az imperium és a regnum egyértelműen hierarchikus természetű kapcsolatára utaló fogalmak, amelyek körében a cicerói optimus status rei publicae-t alkotó, fentebb vázlatosan elemzett elemeknek vajmi csekély súlyúk van.
Nem tulajdonítható pusztán a véletlen művének az, hogy Cicero népszerűsége a XVIII. században jut el tetőfokára. Ki kell emelnünk ebben a vonatkozásban Conyers Middleton kétkötetes, Ciceróról szóló, 1741-ben publikált munkáját /The History of the Life of Marcus Tullius Cicero/, amely korában valóságos bestseller. Voltaire, Montesquieu, Diderot és Rousseau ‒ aki Cicerót az ékesszólás hercegének nevezi ‒ körében Cicero éppúgy népszerű, mint az angoloknál, így Burke-nél, Hume-nál, Johnsonnál, Pittnél, Foxnál és Sheridannél.

10. A jeles politikus (államférfi) és társadalomfilozófus Marcus Tullius Cicero azonban már jóval korábban komoly hatással van a társadalombölcselet fejlődésére. Bodinre éppúgy hat, mint Grotiusra és James Harringtonra, az 1646-ban publikált Commonwealth of Oceana szerzőjére, vagy Hobbes-ra. Harrington tanítványai, John Neville és Algernon Sidney szintén gyakran hivatkoznak a Kr. e. 63-as esztendő consula munkáira. Azonban Cicero hatása e korban legnagyobb mértékben John Locke-nál figyelhető meg, aki őt, valószínűleg minden más szerzőnél többre értékelve, a "truly great men" között helyezi el.
A Cicero századának is tekinthető XVIII. században az amerikai konstitucionalisták (alkotmányozók) csakúgy, mint egy évtizeddel később a francia forradalom kiemelkedő képviselői, magukat a római köztársaság utódainak tekintve, náluk már láthatóan az államforma komoly szerephez jut, eszmei támogatást remélnek a művelt római államférfinál és pater patriae-nél abban a hatalmas munkában, amely egy új társadalmi rend kialakítását célozta. Marcus Tullius Cicero állambölcselete sajátos módon a konzervatív gondolkodókat éppúgy vonzza, mint a progresszív eszmék iránt elkötelezetteket. Edmund Burke éppúgy merít a gazdag és sokrétű cicerói életműből, mint Saint Just.
A konzervatív gondolkodók a hagyományokhoz való visszatérést tartják követendőnek a cicerói gondolatvilágban, a haladó, progresszív gondolkodók a zsarnokság feltétlen elutasításának gondolatát hangsúlyozzák. A cicerói állambölcselet joggal szolgál egyfajta interpretatio multiplex alapjául. Annak ugyanis az elkötelezett köztársaságpártiság, a libertas hirdetése, az önkényuralom elvetése, a mikté politeia, a magántulajdon sérthetetlenségének eszméje, az arányos szociális és politikai egyenlőség tana, a természetes arisztokrácia kissé homályos ideája és a mérsékelt, felvilágosult vallási és episztemológiai szkepticizmus egyaránt részét képezi. A válogatásra tehát igen bő lehetőség kínálkozik.

11. A filozófus Cicero megítélése lehet negatív, hiszen joggal fel lehet hozni ellene olyan vádakat, mint a középszerűség vagy az eklekticizmus. Ennek ellenére erősen túlzottnak tűnik Karl Marxnak ‒ igaz, a fiatal Marxnak ‒ 1839-ből származó igen különös megállapítása, mely szerint Cicero éppoly keveset tudott a filozófiáról, mint az Észak-Amerikai Egyesült Államok elnökéről. Tegyük hozzá, hogy ezt az egyértelműen negatív és igen túlzó megállapítást Marx annak ellenére teszi, hogy jól ismerte, vagy legalábbis felhasználta a De re publica-t, a De legibus-t és a De officiis-t. Karl Marx nyilvánvalóan azért volt ilyen szigorú Cicero iránt, mert a Kr. e. 63-as év consula nem volt híve az aritmetikai társadalmi egyenlőségnek, nem harcolt a rabszolgaság ellen, korának gyermekeként lebecsülte a fizikai munkát és gazdasági kérdésekben az agrárius prekapitalista nézetet vallotta.
A politikus, államférfi Marcus Tullius Cicero negatív megítélésében Theodor Mommsen véleménye játszik, pontosabban játszott döntő szerepet, aki ‒ szemben a számára az ideális politikusnak illetve államférfinak tekintett Julius Caesarral ‒ mint határozatlan, másodrangú politikus a cursus honorum valamennyi stációján. Nem hallgathatjuk el természetesen a Zielinski nevéhez fűződő rehabilitáció tényét, melyre 1908-ban került sor, a "Cicero im Wandel der Jahrhunderte" című, igen széles körben ismertté váló munka publikálásával.

12. Rehabilitálásra szorul Marcus Tullius Cicero mint állambölcselő, hiszen Sir Frederick Pollock 1890-ben közzétett "Introduction to the History of the Science of Politics" című munkájában így ír: "Nobody that I know of has yet succeeded in discovering a new idea in the whole of Cicero's philosophical and semi-philosophical writings" Pollock nyomán haladva Mulford Q. Sibley 1970-ben kiadott "Political Ideas and Ideologies: A History of Political Thought" című munkájában így fogalmaz: "Cicero was neither an original nor a particularly profound social and political thinker".
Cicero, mint állambölcselő rehabilitálása nem csupán azért indokolt, mert oly nagy hatással volt az európai kontinensen éppúgy, mint az észak-amerikai brit kolóniákon illetve az Amerikai Egyesült Államokban a modern alkotmányok megalkotóinak gondolkodására, hanem azért is, mert kétségtelenül ő az első olyan gondolkodó a klasszikus (görög-római) antikvitásban, aki képes volt a társadalommal több ponton összekapcsolt állam átfogó meghatározására.
Marcus Tullius Cicero elsőként különböztette meg az államot a kormányzástól és ugyancsak elsőként fordított komoly figyelmet a kormányzati (államépítő) munka gazdaságpolitikai elemeire, így a hitel, az adózás, az adósság elengedés, a gabonaosztás, a földreform és az agrár-kolonizáció kérdéseire. Elsőként vizsgálta együttesen az alkotmányos állam ‒ maga az „alkotmány” szó, terminus technicus is mint erre Georg Jellinek utal az alkotmányjogi irodalomban, a cicerói "rem publicam constituere" kifejezésből származik ‒ gazdasági, jogi, politikai és morális elemeit. Ez a szemlélet kétségtelenül idegen volt a görög (hellén) filozófusoktól, így Platóntól csakúgy, mint Aristoteléstől. Az állam gazdasági szerepével pedig jó másfélezer évvel később foglalkozik csak Jean Bodin, akit később John Locke követ ezen az úton.

13. Az állam atomizáló, parciális szemléletével radikális módon szakító Marcus Tullius Cicero olyan univerzális, egyetemes műveltség (enkyklios paideia) birtokában lévő mély gondolkodó, aki az államot (res publica) és annak legtágabban értelmezett alkotmányát, alkotmányos berendezkedését, struktúráját történeti, jogi, politikai, etikai, gazdasági és nem utolsósorban pszichológiai elemek átfogó, komplex természetű vizsgálatával elsőként tárta fel.

Recibido el 11 de octubre de 2013. Aceptado el 21 de octubre de 2013

* Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE). e-mail: gabor.hamza@ajk. elte. hu

1 El presente artículo destinado, en principio, al homenaje a Adhémar Esmein, se publica en la presente revista periódica, ya que para el homenaje propiamente dicho ya el autor había mandado otra colaboración distinta [Nota de la redacción].


Nota Importante a Leer:

Los comentarios al artículo son responsabilidad exclusiva del remitente.

Si necesita algún tipo de información referente al artículo póngase en contacto con el email suministrado por el autor del artículo al principio del mismo.

Un comentario no es más que un simple medio para comunicar su opinión a futuros lectores.

El autor del artículo no está obligado a responder o leer comentarios referentes al artículo.

Al escribir un comentario, debe tener en cuenta que recibirá notificaciones cada vez que alguien escriba un nuevo comentario en este artículo.

Eumed.net se reserva el derecho de eliminar aquellos comentarios que tengan lenguaje inadecuado o agresivo.

Si usted considera que algún comentario de esta página es inadecuado o agresivo, por favor, pulse aquí.

Comentarios sobre este artículo:

No hay ningún comentario para este artículo.

Si lo desea, puede completar este formulario y dejarnos su opinion sobre el artículo. No olvide introducir un email valido para activar su comentario.
(*) Ingresar el texto mostrado en la imagen



(*) Datos obligatorios


LA REVISTA CRÍTICA DE HISTORIA DE LAS RELACIONES LABORALES Y DE LA POLÍTICA SOCIAL, con ISSN versión on line 2173-0822 e ISSN versión impresa en papel 2386-6039, es una revista académica, editada y mantenida por Servicios Académicos Intercontinentales S.L.
Sitio alojado en Gunzenhausen, distrito de Weissenburg-Gunzenhausen, Baviera, República Federal de Alemania. Alojada en http://www.eumed.net/rev/historia/index.htm.

Para cualquier comunicación, envíe un mensaje a mjpelaez@uma.es o seghiri@uma.es


Director: Manuel J. Peláez
Editor: Juan Carlos Martínez Coll

    ISSN versión on line 2173-0822
ISSN versión impresa en papel 2386-6039

 

Número Actual
Presentación
Normas de Publicación
Evaluadores Externos
Hemeroteca
Consejo de Redacción
Otras Revistas de EUMEDNET
Eumed.net > Revistas > historia